Utifalu településforma a Váli-völgyben. A kisközség központi belterületének nagyobb része a Váli-víz bal oldali újpleisztocén tera­szán fekszik, 110 méter tengerszint feletti magasságban. Viszonylagos magassága a patak szintje (104 m) felett 6 m. Területét mélyre vágódott eróziós völgy, széles völgyi síkság és enyhén hullámos löszborította halomvidék jellemzi.

A községhatárt felező Váli-völgy északnyu­gati-délkeleti irányú, párhuzamos vetődések mentén kialakult teraszos eróziós völgy. Az egyenes, merev futású völgy letarolt pan­nóniai felszínbe süllyed be a jégkorszak második felében. A völgy a község mentén erősen aszimmetrikus. Nyugati lejtője vi­szonylag lankás (5-12 fok), a keleti pedig meredek (15-20 fok) és tagolt. Az alámo­sott meredek, tagolt bal partot murvás fo­lyóvízi homokból épült újpleisztocén terasz szegélyezi, melyen belül a Váli-víz csatorná­zott völgysíkja húzódik. A széles (600-800 m) völgyi síkság jelenkori ártéri üledékkel fedett óholocén mederfenék.

A mélyre vágódott eróziós völgyet mindkét oldalról délkelet felé lejtősödő, kicsiny reli­efenergiájú (20-30 m/km2) löszös halom­vidék határolja, melyet lapos hátak (130-140 méter a tengerszint felett), kiemelt te­tők (160 m tengerszint felett) löszta­núhegyek - Gubahegy (160 méter tenger­szint felett) - Várdomb - (150 méter tenger­szint felett) - és meredek erodált lejtők jel­lemzik. A pusztuló domború lejtőket a Váli-völgy felé bevágódott száraz völgyek és löszszurdikok tagolják, jelentősen megne­hezítik a mezőgazdálkodást.

Éghajlatának legjellemzőbb vonása a meleg, mérsékelten száraz nyár (július középhő­mérséklete 20,5-21 °C, nyári félévi közép-hőmérséklete 17-17,5 °C) a mérsékelten hideg tél (január középhőmérséklete -1,5 és -2,5 °C) és a szűkös csapadék. Az évi átla­gos csapadékmennyiség 550 mm körül ala­kul. Fő vízfolyása a Váli-víz, amelynek évi középvízhozama 0,40 m3/s. A széles völgyi síkság talajvízben is bővelkedik, magasab­ban fekvő löszös területeit viszont mindenütt vízhiány jellemzi. Mezőgazdasági terü­letét túlnyomóan erodált mészlepedékes csernozjom borítja, a széles völgysíkon pe­dig az öntés réti talaj az elterjedt talajtípus.

Történeti múlt

A legrégibb jelentős település maradványait Kajászón a Várdomb őrzi. A 160 m átmé­rőjű középső bronzkori földvár sáncait is­merjük, amely a falu feletti fennsík egy ré­szét foglalja el. A Váli-völgy gazdag római települései közül többnek is a községhatár­ban van a területe. Ezek lehetnek római vil­lagazdaságok, és a kelta bennszülöttek falu­si települései egyaránt. Kajászó északnyu­gati határában épületmaradvány és fürdő részlete, déli határában a Baracskával szomszédos Határvölgy területén kőépületek ismeretesek. Utóbbi a Baracska környé­kén keresett római úti állomás (lasulones) településhez tartozik. A község belterületén kereshető a kelta bennszülöttek települése, amelyre ékszerleletek (szárnyas fibulák), érmek utalnak. Újmajor (egykori Dózsa Tsz) környékén a Kr. u. VII-VIII. század forduló­ján létesült avar temető sírjai kerültek elő. Jelentős leletek egy favödör bronz veretei, bronz préselt övveretek, arany ékszerek. Az Oskola-dombon figyelhetők meg az 1801-ben elbontott középkori templom és keríté­sek nyomai.

A Váli-víz völgyében települt község neve 1271-ben   bukkan   elő   Keueozou   (ejtsd: Keveaszóu) alakban. Az összetett hely­ségnév előtagja a magyar kő főnév teljes töve, a köve - régi kéve -, illetőleg a belőle képzett ómagyar  Keve  személynév.  Az utótag a magyar aszó „völgy". 1377-ben tűnik fel a Zenthpeter (ejtsd: Szentpéter)  i helységnév, amely a falu templomának a  védőszentjére utalt. 1491-től 1950-ig a Kajászószentpéter névalak volt használa­tos. 1950-ben a hosszú nevet Kajászóra rövidítették.

A magyar irodalomban szereplő Keveháza helynév hibás olvasáson alapuló népetimo­lógia útján keletkezett a Keveaszóa (azaz „Keveaszója, Kevevölgye") formából.

A magyar középkor korai századaiban a | település múltja egyelőre még homályba vész. A történeti kutatás e tekintetben alig haladt előre. Annyi bizonyos, hogy ekko­riban Kajászószentpéter nem tartozott va­lamely hatalmas uradalom keretébe, ha­nem a falut kisnemesi családok birtokol­ták. A XV. század elején a Balkánról szerb, bosnyák népek menekültek Magyaror­szágra a török terjeszkedés elől. A dél- | szláv népekből jutott Fejér megyébe is. E népek éltek Kajászószentpéteren, illetve

ennek környékén, templomuk, iskolájuk a hegyen állt, a temető a templom mellett volt. A templom görög festményekkel, gö­rög keresztekkel, cirill betűkkel volt díszítve, a felszerelési tárgyakon is a balkáni (görög) díszítőművészet elemei voltak feltűntetve. 1459-ben Mátyás király a kajászószentpéteri Nagy Pál és örökösének részbirtokát Szentpéteri Literátus Pálnak adományozta. A Szentpéteri család a követ­kező két évszázadban jelen volt a település életében.

A XV. század utolsó évtizedeiben a kajászószentpéteri nemesek közül többen hivatalt viseltek. 1478-ban Szentpéteri Pál Fejér vármegye egyik alispánja volt, akit 1483-ban is ebben a tisztségben találunk. 1498-ban a kajászószentpéteri Mathus Barnabást királyi emberként tartották szá­mon, 1503-ban pedig Porkoláb Márton vi­selte az alispáni tisztséget, aki szintén kajászószentpéteri birtokos volt. Úgy tűnik, hogy Porkoláb Márton népszerű ember le­hetett, mert az alispáni tisztséget még 1511-ben is viselte. Porkoláb 1516-ban ki­rályi ember volt.

A falu a török hódoltság elején, valószínű, hogy már a mohácsi csata után elpusztult, de betelepítése hamarosan megtörtént. A török adóösszeírásokban 1562-ben szere­pel, és mint tímárbirtokot említik, amelytől évi 60 aranyforint jövedelmet kapott a török földesúr. Ugyanakkor a falu nemesi lakói is visszatértek Szentpéterre. 1566-ban Szentpéteri Miklós és János, 1589-ben pe­dig Szentpéteri István itt a magyar birtokos. Egy 1580. évi összeírás 38 adózó házat tüntet fel. A falu lakosságát 200 fő körülire becsülik.

A hódoltságban élő lakosságot várak és erődök építéséhez, erősítéséhez rendelték. Az 1578. évi dekrétum szerint Komárom megye lakosságát a komáromi várhoz, Fejér megye népét Palotához, Veszprém megye és a töröknek adózó szomszédos alattvalók munkáját pedig Veszprém várának erődíté­séhez rendelték. Tíz esztendő múltán Fejér megye egyes falvaiban tiltakozó mozgalom kezdődött a váraknál végzett munkák miatt. Különösen a nemesi falvak népe lépett fel az erődítési munkák ellen: Ácsa, Alcsút, Bodmér, Kajászószentpéter, Felcsút nemes­ségének kérelme mellett országos hatósá­gok is nyilatkoztak.

A török alatt elpusztult és 1702-ben mint pusztát birtokolta Ferenczi György. 1714-ben kezdik telepíteni. A nemesi közbirto­kosságot a XVIII. század első harmadában megszervezték. 1720-ban mint tiszta neme­si faluról beszélnek. A Ferenczi család a birtokát eladta a Németh családnak, de az 1730-as években a Kutasi, Veres, később a Littassy, Szabó, Kazay, Kenessey, Mészöly, Kassa családok tartoztak a közbirtokosok közé. A katolikusokat Válból pasztorálták, a reformátusoknak 1763-tól templomuk volt.

1785-ben 131 házban 181 család élt. A lakosság száma 983 fő. Jelentős a zsidó lakosság, akiknek zsinagógájuk és isko­lájuk is volt. 1830-ban 1489, 1930-ban 1248 fő lakosa volt. A XX. században bir­toka volt itt a Dreher családnak.

1914-1919 között 326 fő teljesített katonai szolgálatot, a hősi halottak száma: 57. A II. világháború harci eseményei: 1944. decem­ber 21-én orosz csapatok elfoglalták a köz­séget, 1945. január 26-án a német páncélo­sok visszatértek: a községhatár verebi olda­lán páncélos ütközet, 40 kilőtt tank maradt a csatamezőn. Az orosz ellentámadás március 8-án érte el újra a községet.

Egyházak:
- 1630 református
- 1820 izraelita

Templomok:
- 1760: római katolikus kápolna a Vörös család kúriájában
-  1811: református
- 1820: izraelita templom

Műemlékek:
- Református templom
- Bronzkori földvár a Várdombon
- Árpád-kori templomrom a római katolikus templom mögötti magaslaton
- 1734: Vörös család kúriája

Nevezetes személyek:
- Mezey József jegyző, 1848-1849-ben a községi népmozgalom vezére.